Csütörtök

„Ma csak csütörtök lehet. A csütörtök sose volt az én napom.” – Néhány perccel később elpusztult a Föld a Galaxis útikalauz stopposoknak regényben.

Valamikor ezer évvel ezelőtt, amikor még a Hanggal éltem napjaimat, minden rosszabbul sikerült nap végén levontuk a következtetést: "Ez csütörtök volt a javából"
Az elmúlt és a jelen csütörtök is azt mutatja, hogy ezt lehet hatványozni. Ha csütörtökön van csütörtök, az duplán vacak. Sőt: triplán.
Lassan minden hétre esik egy tripla csütörtök. Innen talán már csak egy paraszthajszál, és könnyen lesz minden nap csütörtök.

Az ünnepi kávé

Régóta ismert statisztikai tény, hogy ha egyszer egy különösen tragikus repülőgép-baleset történik, akkor a következő egy-két hónapban a szokásosnál jóval több repülőgép zuhan le. Idővel azután a balesetek száma visszaáll a korábbi átlagos szintre, de előbb-utóbb egy másik katasztrófa újabb hullámot indít el. Ez a kétségtelen statisztikai tényt a kutatók nagyon rejtélyesnek találták. Az ember azt gondolná, hogy egy tragikus baleset után a pilóták még jobban figyelnek, így a balesetek számának éppen hogy csökkennie kellene, legalábbis egy időre. Mi lehet az oka annak, hogy mégsem ez történik?

A Werther-effektus
David Phillips amerikai pszichológus az öngyilkossági statisztikákat vizsgálta. Ott is hasonló jelenséget figyelt meg, mint amit a repülőbaleseteknél tapasztaltak. Ha egy öngyilkosság egyszer az újságok címoldalára kerül vagy a tévéhíradók részletesen beszámolnak róla, a következő hónapokban megemelkedik az öngyilkosságok száma. De nem mindenki esetében. Ha egy fiatal férfi öngyilkossága kerül a címlapokra, akkor a fiatal férfiak által elkövetett öngyilkosságok száma emelkedik, a nőké vagy az idősebb férfiaké nem. Ha egy idős nő öngyilkosságáról tudósítanak, akkor csakis az idős nők öngyilkosságának aránya emelkedik. Ha viszont az öngyilkosságról valamilyen okból nem vagy csak keveset írnak az újságok, akkor a statisztika nem változik. Sőt, mint Phillips megállapította, ha csak a helyi lapok írnak róla nagyobb terjedelemben, akkor csak azon a vidéken emelkednek a számok. Mintha az öngyilkosság fertőző lenne, de csakis akkor, ha hangsúlyozottan hírt kapunk róla, és csakis akkor, ha hozzánk hasonlók követik el.

Amikor Phillips összevetette ezeket az adatokat a baleseti statisztikákkal, még meglepőbb összefüggéseket talált. A halálos autóbalesetek száma szintén nagymértékben megemelkedett, amikor egy-egy öngyilkosság a címlapokra került. És Phillips itt is azt tapasztalta, hogy a balesetek okozói sokszor nagyon hasonlóak a híressé vált öngyilkoshoz. Ha például egy egyedül élő harmincéves nő öngyilkossága volt vezető hír, a harminc év körüli egyedül élő nők halálos autóbaleseteinek száma több mint háromszorosára emelkedett a következő hónapban, miközben minden más baleseti statisztika lényegében változatlan maradt.

Ezek után Phillips megvizsgálta a repülőgép-baleseteket is, és ugyanezt találta. Amit e fejezet legelején írtam, az szó szerint igaz ugyan, de egészen más megvilágításba kerül, ha tudjuk, hogy a baleseti hullámok gyakran olyankor indultak el, amikor egy 35 és 50 év közötti férfi öngyilkossága nagy port vert fel, és az újságok sokat írtak róla. Márpedig a legtöbb repülőgép-pilóta ilyen korú férfi.

Phillips eredményei annyira meghökkentőek voltak, hogy nagyon sok szkeptikus kutató számolt utána, de az adatok minden próbát kiálltak. Itt bizony legtöbbször tudattalanul elkövetett öngyilkosságokról van szó – az autóbalesetek esetében pedig még biztosabbak lehetünk ebben, mivel ott igen nagy számú adat támasztja alá a talált összefüggéseket. Természetesen nem minden halálos autóbaleset tekinthető rejtett öngyilkosságnak, de a növekményt nemigen lehetett másként megmagyarázni.

Johann Wolfgang Goethe: Az ifjú Werther keservei című regénye 1774-ben jelent meg. A regényben Werther szerelmi bánatában öngyilkos lesz. A következő évtizedben öngyilkossági hullám söpört végig Európán a fiatal férfiak körében. A pszichológusok máig is Werther-effektusnak hívják ezt a jelenséget.Amikor Goethének a szemére hányták, hogy mennyi ifjú haláláért felelős, ezt mondta: „A művész nem gondolkodhat vele, ha néhány korlátolt fő félreérti.” Ő már az előszóban világosan kifejtette szándékát: „Legyen e könyv barátod, ha a sors vagy saját hibád folytán nem lelsz közelebbit.” Babits Mihály irodalomtörténetében így ír: „Goethe erős szellem volt, tele élettel és ifjúsággal. A lélek egészsége, mint a testé, kiveti magából a beteg anyagot. Goethe kivetette és kivetítette a halálvágyat: »kiírta magából«. Öngyilkosságát behelyettesítette a Wertherével.”

Sokan mások is megoldják ezt a problémát, talán nem olyan remekművek alkotásával, mint a Werther, de többé-kevésbé hasonló módon: feloldják mondjuk a munkában, a sportban vagy a művészetben. De ez csak még inkább mutatja, hogy az öngyilkosság eszméje mennyire virulensen fertőző – azok közül is sokan megfertőződnek vele, akik végül jobb megoldást találnak. A Werther-effektust próbálták tisztán a génekkel is megmagyarázni. Ezek a magyarázatok általában arra a logikára épülnek, hogy a többi génnek érdemes lehet „bevenni a csapatba” egy öngyilkosságot okozó gént. Ez a gén úgyis csak akkor tudja kifejteni tragikus hatását, ha az illető egyed túlélési értéke eleve nagyon alacsony, és akkor ezzel a csoport vagy a faj összességében javul. De ez a magyarázat erősen kétséges. Gyakori eset, hogy ha valaki egyszer túljut a válságon, utána teljes értékű tagja marad a csoportnak. Akár egy Goethe is lehet belőle…

Csak azért kívánkozott ez ide, mert éppen az öngyilkosság témáját kerülgettük, hogy vajon mihez kell nagyobb bátorság: ahhoz. hogy véget vessen az ember az életének, vagy hogy szembenézzen azzal az élethelyzettel, ami elől szeretne elmenekülni. És vajon ki a bátrabb és ki  a gyávább?
Mekkora mértékben kell elkeseredni ahhoz,. hogy az ember ne lásson más kiutat?
Akkor arra jutottunk, hogy könnyebb elmenekülni a kilátástalannak tűnő helyzetből. És az a bátrabb, aki marad.

Aztán úgy egy hete (de nem is, mert csak 6 napja :)) rájöttem, hogy ez ennél sokkal árnyaltabb.  Sokféle okból dönthet az ember amellett, hogy szembenéz a valósággal. Lehet ennek az oka akár a kötelességérzet is. Hogy felelősnek érezzük magunkat valaki másért / másokért. És még van annyi közünk a "valósághoz", hogy ezt mérlegeljük, és elgondolkozzunk azon, milyen hatással lehet a tettük másra / másokra.

És ez egy rendkívül keskeny mezsgye. Könnyen átbillenhet az egyensúly. Van, hogy csak pillanatokra, és mire az ember eljut oda, hogy cselekedjen, ismét az jár a fejében, hogy de az akkor mit jelentene másra / másokra nézve.

Ettől függetlenül: veszélyesek az ilyen pillanatok.

Pénteken megkérdeztem A-tól, hogy lesz-e kedve majd inni velem egy ünnepi kávét. "Persze, mit ünneplünk?"
Azt, hogy még lesz lehetőségem arra, hogy bárkivel is együtt kávézzak. Ő nem értette. Én meg nagyon is.