Régóta ismert statisztikai tény, hogy ha egyszer egy
különösen tragikus repülőgép-baleset történik, akkor a következő egy-két
hónapban a szokásosnál jóval több repülőgép zuhan le. Idővel azután a balesetek
száma visszaáll a korábbi átlagos szintre, de előbb-utóbb egy másik
katasztrófa újabb hullámot indít el. Ez a kétségtelen statisztikai tényt a
kutatók nagyon rejtélyesnek találták. Az ember azt gondolná, hogy egy tragikus
baleset után a pilóták még jobban figyelnek, így a balesetek számának éppen
hogy csökkennie kellene, legalábbis egy időre. Mi lehet az oka annak, hogy
mégsem ez történik?
A Werther-effektus
David Phillips amerikai pszichológus az öngyilkossági statisztikákat vizsgálta.
Ott is hasonló jelenséget figyelt meg, mint amit a repülőbaleseteknél
tapasztaltak. Ha egy öngyilkosság egyszer az újságok címoldalára kerül vagy a
tévéhíradók részletesen beszámolnak róla, a következő hónapokban megemelkedik
az öngyilkosságok száma. De nem mindenki esetében. Ha egy fiatal férfi öngyilkossága
kerül a címlapokra, akkor a fiatal férfiak által elkövetett öngyilkosságok
száma emelkedik, a nőké vagy az idősebb férfiaké nem. Ha egy idős nő
öngyilkosságáról tudósítanak, akkor csakis az idős nők öngyilkosságának aránya
emelkedik. Ha viszont az öngyilkosságról valamilyen okból nem vagy csak keveset
írnak az újságok, akkor a statisztika nem változik. Sőt, mint Phillips
megállapította, ha csak a helyi lapok írnak róla nagyobb terjedelemben, akkor
csak azon a vidéken emelkednek a számok. Mintha az öngyilkosság fertőző lenne,
de csakis akkor, ha hangsúlyozottan hírt kapunk róla, és csakis akkor, ha
hozzánk hasonlók követik el.
Amikor Phillips összevetette ezeket az adatokat a baleseti statisztikákkal, még
meglepőbb összefüggéseket talált. A halálos autóbalesetek száma szintén
nagymértékben megemelkedett, amikor egy-egy öngyilkosság a címlapokra került.
És Phillips itt is azt tapasztalta, hogy a balesetek okozói sokszor nagyon
hasonlóak a híressé vált öngyilkoshoz. Ha például egy egyedül élő harmincéves nő
öngyilkossága volt vezető hír, a harminc év körüli egyedül élő nők halálos
autóbaleseteinek száma több mint háromszorosára emelkedett a következő
hónapban, miközben minden más baleseti statisztika lényegében változatlan
maradt.
Ezek után Phillips megvizsgálta a repülőgép-baleseteket is, és ugyanezt
találta. Amit e fejezet legelején írtam, az szó szerint igaz ugyan, de egészen
más megvilágításba kerül, ha tudjuk, hogy a baleseti hullámok gyakran olyankor
indultak el, amikor egy 35 és 50 év közötti férfi öngyilkossága nagy port vert
fel, és az újságok sokat írtak róla. Márpedig a legtöbb repülőgép-pilóta ilyen
korú férfi.
Phillips eredményei annyira meghökkentőek voltak, hogy nagyon sok szkeptikus
kutató számolt utána, de az adatok minden próbát kiálltak. Itt bizony
legtöbbször tudattalanul elkövetett öngyilkosságokról van szó – az
autóbalesetek esetében pedig még biztosabbak lehetünk ebben, mivel ott igen
nagy számú adat támasztja alá a talált összefüggéseket. Természetesen nem
minden halálos autóbaleset tekinthető rejtett öngyilkosságnak, de a növekményt
nemigen lehetett másként megmagyarázni.
Johann Wolfgang Goethe: Az ifjú Werther keservei című regénye 1774-ben jelent
meg. A regényben Werther szerelmi bánatában öngyilkos lesz. A következő
évtizedben öngyilkossági hullám söpört végig Európán a fiatal férfiak körében.
A pszichológusok máig is Werther-effektusnak hívják ezt a jelenséget.Amikor
Goethének a szemére hányták, hogy mennyi ifjú haláláért felelős, ezt mondta: „A
művész nem gondolkodhat vele, ha néhány korlátolt fő félreérti.” Ő már az
előszóban világosan kifejtette szándékát: „Legyen e könyv barátod, ha a sors
vagy saját hibád folytán nem lelsz közelebbit.” Babits Mihály
irodalomtörténetében így ír: „Goethe erős szellem volt, tele élettel és ifjúsággal.
A lélek egészsége, mint a testé, kiveti magából a beteg anyagot. Goethe
kivetette és kivetítette a halálvágyat: »kiírta magából«. Öngyilkosságát
behelyettesítette a Wertherével.”
Sokan mások is megoldják ezt a problémát, talán nem olyan remekművek alkotásával,
mint a Werther, de többé-kevésbé hasonló módon: feloldják mondjuk a munkában, a
sportban vagy a művészetben. De ez csak még inkább mutatja, hogy az
öngyilkosság eszméje mennyire virulensen fertőző – azok közül is sokan
megfertőződnek vele, akik végül jobb megoldást találnak. A Werther-effektust
próbálták tisztán a génekkel is megmagyarázni. Ezek a magyarázatok általában
arra a logikára épülnek, hogy a többi génnek érdemes lehet „bevenni a csapatba”
egy öngyilkosságot okozó gént. Ez a gén úgyis csak akkor tudja kifejteni
tragikus hatását, ha az illető egyed túlélési értéke eleve nagyon alacsony, és
akkor ezzel a csoport vagy a faj összességében javul. De ez a magyarázat erősen
kétséges. Gyakori eset, hogy ha valaki egyszer túljut a válságon, utána teljes
értékű tagja marad a csoportnak. Akár egy Goethe is lehet belőle…
Csak azért kívánkozott ez ide, mert éppen az öngyilkosság témáját kerülgettük, hogy vajon mihez kell nagyobb bátorság: ahhoz. hogy véget vessen az ember az életének, vagy hogy szembenézzen azzal az élethelyzettel, ami elől szeretne elmenekülni. És vajon ki a bátrabb és ki a gyávább?
Mekkora mértékben kell elkeseredni ahhoz,. hogy az ember ne lásson más kiutat?
Akkor arra jutottunk, hogy könnyebb elmenekülni a kilátástalannak tűnő helyzetből. És az a bátrabb, aki marad.
Aztán úgy egy hete (de nem is, mert csak 6 napja :)) rájöttem, hogy ez ennél sokkal árnyaltabb. Sokféle okból dönthet az ember amellett, hogy szembenéz a valósággal. Lehet ennek az oka akár a kötelességérzet is. Hogy felelősnek érezzük magunkat valaki másért / másokért. És még van annyi közünk a "valósághoz", hogy ezt mérlegeljük, és elgondolkozzunk azon, milyen hatással lehet a tettük másra / másokra.
És ez egy rendkívül keskeny mezsgye. Könnyen átbillenhet az egyensúly. Van, hogy csak pillanatokra, és mire az ember eljut oda, hogy cselekedjen, ismét az jár a fejében, hogy de az akkor mit jelentene másra / másokra nézve.
Ettől függetlenül: veszélyesek az ilyen pillanatok.
Pénteken megkérdeztem A-tól, hogy lesz-e kedve majd inni velem egy ünnepi kávét. "Persze, mit ünneplünk?"
Azt, hogy még lesz lehetőségem arra, hogy bárkivel is együtt kávézzak. Ő nem értette. Én meg nagyon is.