Nincs olvasó- és főpróba, nincs jelmezes próba, nem ismerhető a darab következő öt perce sem. Improvizáció az egész. Előre nem látható cselekményszálak végestelen végig szövik át, keresztbe-kasul a darabot. A jobb ajtót már jól előre lezárta a Rendező; azt csak a mellékszereplőknek nyitogatja; azt is kénye-kedve szerint.
A főszereplő csak kapkodja a fejét, még akkor is, ha szándékai szerint zajlik az adott epizód. Az adott epizód. Az egész mű pedig csak a végéről visszanézve tűnhet koherensnek. Konzekvensnek viszont még akkor sem. Soha. Épp ez adja a darab egyik értékét: egyszer fenn, egyszer lenn. De játszani, azt kell!
A főszereplő számára véletlenszerűen (vagy sorsszerűen?!), random jönnek a mellékszereplők. Színre lépnek karakterek, s velük érzések, gondolatok, eszmék. A bal ajtón belépnek, játszanak (olykor vele), csűrik-csavarják a cselekményt, befolyásolják a széljárást, nevetnek és nevettetnek, sírnak és ríkatnak. Hisz ezért vannak. Létük legfőbb értelme – a főszereplő szemszögéből – az, hogy alakítsák őt. Mozdulatait, világlátását, vágyait, örömeit, félelmeit, ízlését. Tágítsák látókörét. Hogy ő is alakíthassa az övéket. Jól vagy rosszul. Ezt előre nem (sőt még közben sem) lehet tudni. Jót s jól. Vagy rosszat s rosszul.
Megszokni (meg nem szokni), megszeretni (megutálni), elfogadni (el nem fogadni), elhinni (el nem hinni). Nem egy perc feladata. És az eredmény sosem konstans. Úgyhogy alkalmasint kezdődik elölről: megszokni (meg nem szokni), megszeretni (megutálni), elfogadni (el nem fogadni), elhinni (el nem hinni). Végtelen körforgás. Kapcsolatok tavasza, nyara, ősze és tele. Elmúlása. Kimúlása. Lezárása. Le nem zárása. Elfeledése. El nem feledése.
