Szakítópróba

E kis szónoklat alatt hangja egyre jobban felhevült. Utolsó szavainál már majdnem őrjöngött. Már nem simogattam. Ridegen objektív kifejezéseitől felkavarodott a gyomrom.

- Mi a baj? – fordult felém. – Miért engedtél el?

- Miért kell mindig ezt tenned? Most szeretkeztünk. Miért nem éred be ezzel? Muszáj műtétet, boncolást végezned? Szexuális, meghitt, finomítás….Jézusom! Nem akarok mindent az emlékezetembe vésni. Néha-néha szeretnék egy kis meglepetést. Hova mész?

Előttem állt. Szája vonala megkeményedett a gyertyafényben.

- Meglepetést! Bolond vagy. Mint azok a férfiak, akikkel eddig volt dolgom. Ki akar sötétben, csendben, bekötött szemmel, betömött füllel szeretkezni? Férfiak, akik rám untak, akikre ráuntam. És kiakadsz, mert kettőnk számára valami mást szeretnék. Nem ismered a teremtés és az önkielégítés közötti különbséget. Pedig van különbség. Semmit sem értettél abból, amit mondtam.

- Halandzsa- ordítottam- Halandzsa, halandzsa.

Némaságba burkolództak. Az ágy olyan lett,mint egy börtön, amelyet árammal telített drótkerítés vesz körül. Breavman nemhogy otthagyni nem tudta, de moccanni is képtelen volt. Az a gondolat marcangolta, hogy ide tartozik, ehhez az ágyhoz, ahol gúzsba köti a némaság. Ezt érdemli, erre alkalmas csak.

Azt hajtogatta magában, hogy elég lenne kinyitnia a száját, és megszólalnia. Egyszerű. Szavakat kell mondania. Bármilyen megjegyzéssel, de meg kell törnie a csendet. Beszélnie kell a történetről. Bárcsak meg tudná rohamozni a csendet! Akkor barátságosan és szeretettel szeretkezhetnétek, és idegenekként beszélgethetnének reggelig.

-Azt akartad mondani vele, hogy véget akarsz vetni kettőnk kapcsolatának?

Bátor próbálkozás, gondolta Breavman. Most válaszolnom kellene. Majd azt felelem, hogy epésséggel akartam próbára tenni a szerelmét. Ő pedig így kiált fel: ó, igen, éppen ezt akartam hallani, és megölel, hogy bizonyítsa, gonoszsággal nem mentem semmire.